"...a most, most van"

A héten kaptam egy "lecseszést", hogy ne csak Facebook-on posztolgassak, hanem szerkesszem a blogomat. 

És akkor elgondolkoztam.... írjam le, hogy milyen egy acélszerkezetű csarnokok héjazatának méretezése, teherbírási határállapotban, amit már Magyarországon is Eurocode 3 szerint kell elvégezni? De ezt épp elég lesz kiszámolnom Acélszerkezetek II. féléves feladat gyanánt. Szóval ma nem erről írok. :)

Az elmúlt napokban, hetekben rengeteg érzés kavargott bennem. Félelem, öröm, bánat, csalódás, remény, vágyakozás, felhőtlen felszabadult bulizás, aztán az összeesés határa munkában... Szóval sűrűre sikerültek az események és picit lehet megszegem eddigi ígéretem, miszerint elsősorban nem magamról írom blogomat. De be kell látnom! Mégis csak rólam szól, mégis csak én írom... Na de ne szaladjunk ennyire előre. 

Tehát sok-sok élmény amit átéltem, sok-sok embert egy ici-picit  megismerve láttam ugyanazon dolgokat amiket én is átélek. Sokat tűnődöm azon mikor embereket látok, vajon mit éreznek, miért szomorúak, tudnék-e segíteni, megvigasztalni? Dolgom-e egyáltalán, hogy törődjek velük? Aztán az jutott eszembe, hogy mennyire is létezhetnek angyalok. Vagy mit értünk az alatt, hogy valaki angyal? Akik "fenn az égben figyelnek ránk"? Vagy egy kedves lány aki angyali tekintetével szinte megőrjít... De végül is arra jutottam, hogy valamilyen szinten mindannyian azok lehetünk. Mindenkinek van egy őrangyala, aki úgy vigyáz ránk, hogy feltétel nélkül, segíti utunkat. Szüleink, legjobb barátunk, kedvesünk, vagy talán nem is sejtjük, de egy idegen aki azért a nehéz helyzetekben mégis csak ott van és ha kell szó nélkül segít.

Őrangyal az az ápoló aki önzetlenül gondoskodik a kórházban beteg gyerekekről, felnőttekről... őrangyal lehet egy kedves óvónéni az oviban, őrangyal lehet akár a gázvezeték szerelő Józsi is aki, azért még megnézi a sütőnk azon alkatrészeit is feltétel nélkül, amit nem is kértünk, de megóv egy esetleges balesettől.

Szóval szerintem, mindannyiunk kötelessége, hogy adott esetben angyalok legyünk. És higgyétek el! Jól fog esni a segítség, bár bizonyára mindenki tapasztalta azon hasonló érzést amit elmesélek:

A történet jó pár éve, egy őszi estén történt velem. Épp hazafelé tartottam a városból amikor Zanati úti aluljárónál egy román kamionos épp próbál megfordulni, mert nem fér be az aluljáróba (túl magas a szerelvény).

Többen összetódultak az utcán csodájára jártak, hogy vajon most mit fog tenni a sofőr, hogyan kerül ki ebből a helyzetből. (Katasztrófa turizmus...) Sajnos magyarul nem értett, de ahogy hallottam Budapest felé szeretett volna menni, csak helyismeret nélkül, nem találta a városból kivezető utat. 

Érdeklődik hogyan jut ki legegyszerűbben a városból, mégis merre, hogyan, de épkézláb segítséget senki nem tudott nyújtani. 

Mivel az élő beszéd nem megy túlzottan nekem, - ezért írom inkább le a gondolataim - de a helyzetet, meg abban a pillanatban menteni akartam, így egy kézmozdulattal, nemzetközileg is érthető módon jeleztem, hogy jöjjön utánam. Akkor még fel sem fogva, hogy a teherautóval behajtani tilos tábla ellenére mutattam neki az utat a Nádasdy utca irányába. Elől mentem bringával, gyakorlatilag a közlekedés szabályait felrúgva, tekertem, ahogy erőm engedte, aztán a Söptein végig ki a körgyűrűig, ahol a körforgalomba jobbra fordulva max 30-35 km/h sebességgel jött utánam a kamionos. (Akkoriban még nem volt meg az elkerülő azon része, ahol Szombathely-Székesfehérvár-Budapest vasútvonal fölött felüljáró is van.) 

Mikor végre jelezte a tábla, hogy merre felé tud tovább haladni, megálltam, kiszállt a fickó is, és kezet fogott velem. Persze fogalmam sem volt mit mond, de látszódott, hogy nagyon hálás volt amiért segítettem, és ez borzasztó jó érzéssel töltött el. Tudtam jól, - mivel apu is egy "Magnumot" vezet - hogy ezek a pilóták időre mennek, és egy ilyen fél vagy 1 órás időkiesés, nagyon sokba kerülhet. Na de ez egy másik történet, amit nem is szeretnék részletezni. Otthon aztán megkaptam anyutól a magamét; Miért nem értem haza időben, meg már nem tudták mi történt velem... de tudtam, hogy most jobb hallgatni és csak csendben megbújni a szobámban. Abban a pillanatban az, hogy mutathattam az utat, és kicsit talán én voltam az angyal nem éreztette velem, azt, hogy akár bármi baj is történhetett volna.

Szóval a lényeg nem azon van, hogy hogyan segítünk, hanem, hogy mikor. Mert ha segítségre, van szükség, akkor arra azonnal kell reagálnunk. A most, most van! Nem majd 5 perc, vagy  majd fél óra, vagy egy hét múlva. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ész nélkül kell rohanni és kimenteni valakit a jeges vízből... a helyzetet kell felismerni és adott lehetőségek közül kell jól választani. Tudom, ez nem könnyű, és ezért nehéz szakma angyalnak lenni. :) De igen, úgy gondolom, angyalok márpedig léteznek. Csak vegyük észre! Van miért hálásnak lennünk, még akkor is, ha csak a közvetlen környezetünkben élő emberekre gondolunk. Ha lehet, mondjuk ki mindig a varázsszót: Köszönöm! Tényleg varázslatos tud lenni a pillanat! :)