Újra itt.
Ezt az egész blogos dolgot, ahogy és amit elkezdtem, valahogy úgy képzeltem el, mint egy folytatólagos történetet. Egyik kis sztori jön a másik után, egyik következik a másikból. De félre ne értsetek! Nem akarok megváltó, nagyra törő gondolatokat szövögetni! És lehet, hogy más, teljesen másképp lát dolgokat. De ez így is van helyesen. Nem vagyunk egyformák ...még csak az kéne! :) Nem tényeket mondok, csak véleményt arról ami ér, ami fontos nekem, és remélem mások számára is.
Szóval a folytatólagosság. Amíg a reggeli kiflimen nyammogva nézegettem a konyhaablakon kifelé, azon gondolkoztam, hogy milyen kis apró dolgok teszik tökéletessé az életünket. Mert valójában ezek a pici dolgok, élmények-érzések-benyomások-hangok és szavak amik nélkül nem lenne minden az ami. De vajon arról kell-e most beszélnem, hogy a mai rohanó világban amikor minden olyan gyors lett, ezeket nem vesszük észre? Nem hiszem. Ezt tudjuk. Előttem, de valószínű utánam is sokan beszéltek, fognak erről még beszélni és talán kell is.
Szóval a folytatólagosság. Amíg a reggeli kiflimen nyammogva nézegettem a konyhaablakon kifelé, azon gondolkoztam, hogy milyen kis apró dolgok teszik tökéletessé az életünket. Mert valójában ezek a pici dolgok, élmények-érzések-benyomások-hangok és szavak amik nélkül nem lenne minden az ami. De vajon arról kell-e most beszélnem, hogy a mai rohanó világban amikor minden olyan gyors lett, ezeket nem vesszük észre? Nem hiszem. Ezt tudjuk. Előttem, de valószínű utánam is sokan beszéltek, fognak erről még beszélni és talán kell is.
Alapvetően szerintem nem különböznek sokban az emberek. Persze vannak a fiúk és vannak a lányok, - Hála Istennek! :) - vagy mint férfi és nő, de azt hiszem, az embereket nem a jó és a rossz tulajdonságaik alapján kell mérlegelni. Annál sokkal többek vagyunk. Érzések, érzelmek, gondolataink és cselekedeteink is minősítenek. Hányszor és hányszor megtörtént már, hogy valakit elítéltünk a tetteiért, aztán egy véletlen során megismertük és olyan pozitív csalódásban volt részünk, hogy a véleményünk a személyről rögvest megváltozott. Szerintem meg kell ismerni az embereket. Hogy ki miért olyan amilyen. Mi az a bánat, vagy súly ami a szívét húzza. Minél több embert megismerünk annál jobban fogjuk értékelni a saját életünket, annál jobban megismerhetjük magunkat is.
Szeptember. Azt hiszem ez sokak számára elég depressziós hónap. Diákoknak iskolakezdés a pihenés félbehagyása, mert pihenni soha nem lehet eleget ugye? :) De sokaknál látom, hogy szinte katasztrófaként élik meg az "újrakezdést". Viszont ez csak egy megkezdett út folytatása. Menni muszáj!
Meglátod minden rendben
Indulj és menj tovább!
Ne csak a szád tátsd ott egy helyben!
Tudjuk jól mind a ketten
Célozz, ne tétovázz!"
Csalódások mindig érnek. Mindig lesz egy olyan érzés az emberben, hogy "ez most nem sikerült", "most sem sikerült", "miért pont én", "miért kellett ezt".
És ekkor jönnek a kicsi dolgok. Amiket észre kell bizony venni. Egy jó szó egy baráttól, hogy a felkelő nap sugara megérinti az arcunkat, hogy a rádióban épp most szól a kedvenc számom, és hogy épp a hétvégére hívtak el a haverok meccsre. Muszáj minden nap ezeket az apró jeleket befogadni. Nem szabad elutasítani és a lehetőségekkel élni kell. Nem lehetünk lusták, nem kereshetünk kifogásokat, nem durcáskodhatunk, mert saját életünket keserítjük vele. Nem mások teszik keserűvé. Nem. A legtöbb esetben a saját makacs gondolkodásunk miatt kerülünk csöbörből vödörbe. Azt hiszem mindenkinek alapvető kötelessége, hogy keresse a boldogságát, a boldogulását. Az csak egy extra plusz, hab a tortán, ha ezt a boldogságot valaki mellett találjuk meg. De senki nem ítéltetett boldogtalanságra. Mint már korábban is írtam, van kiút mindenből. Nincs az a gödör amiből ki ne lehetne mászni. Soha nem szégyen segítséget kérni. Sőt! Ha valakinek segíthetünk és jó szívvel, készségesen tesszük, akkor a magunk számára is boldogságot teremtünk. De nem azt akarom ezzel mondani, hogy most akkor rohanni kell mindig jótékonykodni! Ez egy szép gesztus. Nehéz megtalálni azt a középutat, ami még nem teher a magunk számára sem, de nem is vagyunk elutasítóak embertársainkkal szemben.
Csalódások mindig érnek. Mindig lesz egy olyan érzés az emberben, hogy "ez most nem sikerült", "most sem sikerült", "miért pont én", "miért kellett ezt".
És ekkor jönnek a kicsi dolgok. Amiket észre kell bizony venni. Egy jó szó egy baráttól, hogy a felkelő nap sugara megérinti az arcunkat, hogy a rádióban épp most szól a kedvenc számom, és hogy épp a hétvégére hívtak el a haverok meccsre. Muszáj minden nap ezeket az apró jeleket befogadni. Nem szabad elutasítani és a lehetőségekkel élni kell. Nem lehetünk lusták, nem kereshetünk kifogásokat, nem durcáskodhatunk, mert saját életünket keserítjük vele. Nem mások teszik keserűvé. Nem. A legtöbb esetben a saját makacs gondolkodásunk miatt kerülünk csöbörből vödörbe. Azt hiszem mindenkinek alapvető kötelessége, hogy keresse a boldogságát, a boldogulását. Az csak egy extra plusz, hab a tortán, ha ezt a boldogságot valaki mellett találjuk meg. De senki nem ítéltetett boldogtalanságra. Mint már korábban is írtam, van kiút mindenből. Nincs az a gödör amiből ki ne lehetne mászni. Soha nem szégyen segítséget kérni. Sőt! Ha valakinek segíthetünk és jó szívvel, készségesen tesszük, akkor a magunk számára is boldogságot teremtünk. De nem azt akarom ezzel mondani, hogy most akkor rohanni kell mindig jótékonykodni! Ez egy szép gesztus. Nehéz megtalálni azt a középutat, ami még nem teher a magunk számára sem, de nem is vagyunk elutasítóak embertársainkkal szemben.
Nyitott szemmel kell járni! De nem azt várni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön... pszt! Csak csendben, suttogva elárulok egy titkot: Nem szokott!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése