"...a válasz? ...ott ül: egy pici dobozban legbelül."

Épp azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon azok a dolgok amiket érzünk, azokat értjük is?
Vagy csak én nem értem?
Vagy azt... biztosan érzem?
Miért van, hogy reggel felkel a nap, aztán lenyugszik?
Mert így lett teremtve?
Minden más választ eltemetve?
Miért kék és miért zöld?
Csak mert mégis mozog a föld?
Miért van szerelem?
Miért van, hogy van, hogy csak Őt szeretem?
Lehet más, ha van minden?
És lehet semmi, ha senki sincsen?
Lehet-e düh, ha nincsen bennem harag?
Ami szívembe is szó nélkül beleharap?
Miért építünk, ha majd úgy is leromboljuk?
Miért öltözünk, ha egyszer majd legomboljuk?
Miért van önző, gyáva félelem?
Miért? Mert önző mód féltem életem?
Miért lesz egy, kettő, vagy három?
És miért van, hogy mégis csak várom?
...az élet folyton annyi kérdéssel áraszt,
de végül  mindenre egyedül kell meglelni a választ.

- Igazából nem versnek indult, szerintem nem is az lett, csak rímek sorakoznak itt-ott a sorok végén. Kicsit erőltetett, kicsit más mint eddig, kicsit én is zavarodott vagyok... kicsit talán néha mindenki van így. Ez egy ilyen hétvége. Kérdések, pedig folyton felmerülnek bennünk. A válasz? ...ott ül: egy pici dobozban legbelül. -

"...a most, most van"

A héten kaptam egy "lecseszést", hogy ne csak Facebook-on posztolgassak, hanem szerkesszem a blogomat. 

És akkor elgondolkoztam.... írjam le, hogy milyen egy acélszerkezetű csarnokok héjazatának méretezése, teherbírási határállapotban, amit már Magyarországon is Eurocode 3 szerint kell elvégezni? De ezt épp elég lesz kiszámolnom Acélszerkezetek II. féléves feladat gyanánt. Szóval ma nem erről írok. :)

Az elmúlt napokban, hetekben rengeteg érzés kavargott bennem. Félelem, öröm, bánat, csalódás, remény, vágyakozás, felhőtlen felszabadult bulizás, aztán az összeesés határa munkában... Szóval sűrűre sikerültek az események és picit lehet megszegem eddigi ígéretem, miszerint elsősorban nem magamról írom blogomat. De be kell látnom! Mégis csak rólam szól, mégis csak én írom... Na de ne szaladjunk ennyire előre. 

Tehát sok-sok élmény amit átéltem, sok-sok embert egy ici-picit  megismerve láttam ugyanazon dolgokat amiket én is átélek. Sokat tűnődöm azon mikor embereket látok, vajon mit éreznek, miért szomorúak, tudnék-e segíteni, megvigasztalni? Dolgom-e egyáltalán, hogy törődjek velük? Aztán az jutott eszembe, hogy mennyire is létezhetnek angyalok. Vagy mit értünk az alatt, hogy valaki angyal? Akik "fenn az égben figyelnek ránk"? Vagy egy kedves lány aki angyali tekintetével szinte megőrjít... De végül is arra jutottam, hogy valamilyen szinten mindannyian azok lehetünk. Mindenkinek van egy őrangyala, aki úgy vigyáz ránk, hogy feltétel nélkül, segíti utunkat. Szüleink, legjobb barátunk, kedvesünk, vagy talán nem is sejtjük, de egy idegen aki azért a nehéz helyzetekben mégis csak ott van és ha kell szó nélkül segít.

Őrangyal az az ápoló aki önzetlenül gondoskodik a kórházban beteg gyerekekről, felnőttekről... őrangyal lehet egy kedves óvónéni az oviban, őrangyal lehet akár a gázvezeték szerelő Józsi is aki, azért még megnézi a sütőnk azon alkatrészeit is feltétel nélkül, amit nem is kértünk, de megóv egy esetleges balesettől.

Szóval szerintem, mindannyiunk kötelessége, hogy adott esetben angyalok legyünk. És higgyétek el! Jól fog esni a segítség, bár bizonyára mindenki tapasztalta azon hasonló érzést amit elmesélek:

A történet jó pár éve, egy őszi estén történt velem. Épp hazafelé tartottam a városból amikor Zanati úti aluljárónál egy román kamionos épp próbál megfordulni, mert nem fér be az aluljáróba (túl magas a szerelvény).

Többen összetódultak az utcán csodájára jártak, hogy vajon most mit fog tenni a sofőr, hogyan kerül ki ebből a helyzetből. (Katasztrófa turizmus...) Sajnos magyarul nem értett, de ahogy hallottam Budapest felé szeretett volna menni, csak helyismeret nélkül, nem találta a városból kivezető utat. 

Érdeklődik hogyan jut ki legegyszerűbben a városból, mégis merre, hogyan, de épkézláb segítséget senki nem tudott nyújtani. 

Mivel az élő beszéd nem megy túlzottan nekem, - ezért írom inkább le a gondolataim - de a helyzetet, meg abban a pillanatban menteni akartam, így egy kézmozdulattal, nemzetközileg is érthető módon jeleztem, hogy jöjjön utánam. Akkor még fel sem fogva, hogy a teherautóval behajtani tilos tábla ellenére mutattam neki az utat a Nádasdy utca irányába. Elől mentem bringával, gyakorlatilag a közlekedés szabályait felrúgva, tekertem, ahogy erőm engedte, aztán a Söptein végig ki a körgyűrűig, ahol a körforgalomba jobbra fordulva max 30-35 km/h sebességgel jött utánam a kamionos. (Akkoriban még nem volt meg az elkerülő azon része, ahol Szombathely-Székesfehérvár-Budapest vasútvonal fölött felüljáró is van.) 

Mikor végre jelezte a tábla, hogy merre felé tud tovább haladni, megálltam, kiszállt a fickó is, és kezet fogott velem. Persze fogalmam sem volt mit mond, de látszódott, hogy nagyon hálás volt amiért segítettem, és ez borzasztó jó érzéssel töltött el. Tudtam jól, - mivel apu is egy "Magnumot" vezet - hogy ezek a pilóták időre mennek, és egy ilyen fél vagy 1 órás időkiesés, nagyon sokba kerülhet. Na de ez egy másik történet, amit nem is szeretnék részletezni. Otthon aztán megkaptam anyutól a magamét; Miért nem értem haza időben, meg már nem tudták mi történt velem... de tudtam, hogy most jobb hallgatni és csak csendben megbújni a szobámban. Abban a pillanatban az, hogy mutathattam az utat, és kicsit talán én voltam az angyal nem éreztette velem, azt, hogy akár bármi baj is történhetett volna.

Szóval a lényeg nem azon van, hogy hogyan segítünk, hanem, hogy mikor. Mert ha segítségre, van szükség, akkor arra azonnal kell reagálnunk. A most, most van! Nem majd 5 perc, vagy  majd fél óra, vagy egy hét múlva. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ész nélkül kell rohanni és kimenteni valakit a jeges vízből... a helyzetet kell felismerni és adott lehetőségek közül kell jól választani. Tudom, ez nem könnyű, és ezért nehéz szakma angyalnak lenni. :) De igen, úgy gondolom, angyalok márpedig léteznek. Csak vegyük észre! Van miért hálásnak lennünk, még akkor is, ha csak a közvetlen környezetünkben élő emberekre gondolunk. Ha lehet, mondjuk ki mindig a varázsszót: Köszönöm! Tényleg varázslatos tud lenni a pillanat! :) 

"...képzelt riport"

Már talán egy órája, hogy csak meredek magam elé és gondolkozom. Gondolkozom azon, hogy milyen lesz a holnap a holnapután, milyen volt a mai nap, mennyi élményben volt részem. De most sem erről fogok írni.

Akkor mégis miről? Arra gondoltam, hogy valamiféle skizofrén játékot fogok játszani magammal az elmémmel... de ne féljetek, talán még nem őrültem meg. Nem tudom ilyesmit csinált-e valaki. Nem tudom még mi lesz a végeredmény. Kérdezek és felelek. Mint egy képzelt riport.

- Mi az ami fontos számomra? - Talán többször fel kéne tenni ezt a kérdést.

- Miért? - Igazából azért, mert kellenek útjelzők. Olyan pontok az életben amikor megállunk egy pillanatra körülnézünk és megpróbáljuk meghatározni honnan jöttünk, merre tartunk.

- Talán most is egy ilyen elágazáshoz értem? - Minden bizonnyal. Van hogy az ember bizonyos dolgokat másképp lát. Nem feltétlenül azért, mert megváltoztak, csak több lett a tapasztalat, az élmény.

- És mi az ami most vagy mostanában megváltozott? - Hű! Ez egy nehéz kérdés. Talán a szemlélet, a hozzáállás ahhoz amit csinálok.

- Van ennek bármi köze az elmúlt időszakhoz? - Persze! Semmi sincsen ok nélkül. Ezért tökéletes a világ. Minden jól ki van találva. Az elejétől a végéig. ... jó ez nem saját gondolatmenet volt, de tényleg így van.

- Tehát osztom a véleményt miszerint a megtörtént események között ok-okozati összefüggés van? - Teljes mértékben! Hiszen a saját sorsunknak mi vagyunk az irányítói. A vége ugyanaz, de hogy közben mit teszünk, mit érünk el, ez csakis rajtunk múlik.

- A vég mint halál? - Vagy elmúlás, vagy örök megsemmisülés állapota, vagy kinek hogy tetszik.

- Szóval foglalkoztat a halál gondolata? - Ha jön, állok elébe. Addig viszont még nagyon sok tennivalóm van. Olyan könnyen azért nem visznek el. :) Sok tervem van még, amik megvalósításra várnak.

- Apropó tervek! Hogy állnak az építészi törekvések? - Köszönöm a kérdést. Azt hiszem jól haladnak a dolgok ezen irányba. Nem könnyű a járt út, sok a nehézség, de most már célba fogok érni.

- Mi ami gátol benne? - Talán csak az önmagam ellen vívott harc.

- Mit értek ezalatt? - Nagy ellenségem a hite vesztésem. Szóval, könnyen "bepánikolok", és nem a feladat megoldásán kezdek el gondolkozni, hanem energiákat emésztek fel azon, hogy halmozom magam elé a gondokat.

- Mi lehet a megoldás ez ellen? - A megoldás roppant egyszerű (persze mondani mindig könnyű). Használni kell az időt. Pontosabban kihasználni. Ha bármire visszatekintek az életben, akár csak az érettségi, vagy egy-egy rajzleadási határidő, mindig lett volna bőven időm, hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni. De hát a mérnök alapjában véve is lusta ember (szokták mondani) így mindig a dolgok egyszerűbb felét fogom meg. Ezzel együtt viszont az embernek tényleg arra van ideje amire szán. Ha el akarok menni meccsre úgy is elmegyek. Ha meg épp 4 óra múlva le kell adni egy vázlattervet, akkor 4 óra alatt is megcsinálom, mert muszáj. Persze ez a lustaság sem teljesen a szokványos értelemben értendő. A mérnökök nem szeretik a bonyolult dolgokat és mindig megpróbálnak kitalálni egyszerűbb megoldásokat. Hogy spóroljanak az idővel.

- Mérnök, bölcsész, közgazdász, jogász... mit gondolok azokról a sztereotípiákról, amik miatt mondjuk egy mérnök hallgató utálja a jogászokat, vagy épp fordítva? - Szerencsére a családunkban van sok példa. Nővérem bölcsész. Láttam mennyit tanult egyetemi évei alatt. Egyik legnagyobb példaképem tanulás szempontjából, De, hogy akár a bölcsészeket, vagy egyéb más területen tevékenykedőket leminősítsek bármi módon is azt elképzelhetetlennek tartom. Szükség van mindenkire. Egy jól kitalált gépezet apró kis elemei vagyunk mindannyian. Én nem tudok jogorvoslatot biztosítani bizonyos dolgokban. Erre ott vannak a jogászok. Nem tudok gazdasági elemzéseket végezni, talán nem is dolgom. Hogy a társadalom jól működjön, az egyes ágazatoknak jól kell együttműködniük, és a lényeg az együtt szón van.

- Egyedül nem megy? - Van ami igen... persze hogy kell mennie egyedül is bizonyos dolgoknak. De általában mi magunk is érezzük, ha van segítség, gyorsabban gördülékenyebben megoldhatjuk a problémákat.

- Elvárom a segítséget másoktól? - Nem, soha nem várom el senkitől a segítséget, de mégis jólesik ha van akire számíthat az ember.

- Kik azok akikre számíthatok? - Elsősorban a családom. Aztán vannak barátaim akik ha baj is van, akkor is mellettem állnak.

- Sok barátom van? - Ha bárki belegondol hány barátja van, nem haverok, hanem igaz barátok akkor nem tud sokat összeszámolni. Ha az ember a két kezén is túl számol akkor lehet baj van. Ennyi sok jó barát lenne? Ott már lehet valami érdek van. De persze nem kizárt. De a kérdésre visszatérve nincs sok igaz barátom.

- Megmondom mennyi? - Nem.

- Félek, hogy megtudják? - Nem félelemnek mondanám, inkább csak... akik igaz barátaim, ők tudják, hogy rájuk gondolok.

- Mit gondolok az életben gyorsan elérem a céljaim? - Erre megint nem könnyű válaszolni. Nem kis célokat állítottam magam elé. "Merjünk nagyokat álmodni!" Ismerjük a mondást. A jó munkához idő kell, a rosszhoz még több...  de úgy érzem, most jó úton haladok az álmaim megvalósításához. Nem túl sima, néha göröngyös és olykor el is esem, de amit elhatároztam azt tűzön vízen át véghezviszem.

- Végezetül mi a legközelebbi megvalósítandó álmom? - Hogy most rögtön lefekszem, mert 4:15kor kelek és indulok vissza Győrbe. Vár egy jó kis Üzleti és iparjogvédelem óra reggel 8-tól.

- Akkor jó éjt! - Szép álmokat!

"...csendben, suttogva elárulok egy titkot"

Újra itt. 

Ezt az egész blogos dolgot, ahogy és amit elkezdtem, valahogy úgy képzeltem el, mint egy folytatólagos történetet. Egyik kis sztori jön a másik után, egyik következik a másikból. De félre ne értsetek! Nem akarok megváltó, nagyra törő gondolatokat szövögetni! És lehet, hogy más, teljesen másképp lát dolgokat. De ez így is van helyesen. Nem vagyunk egyformák ...még csak az kéne! :) Nem tényeket mondok, csak véleményt arról ami ér, ami fontos nekem, és remélem mások számára is.
Szóval a folytatólagosság. Amíg a reggeli kiflimen nyammogva nézegettem a konyhaablakon kifelé, azon gondolkoztam, hogy milyen kis apró dolgok teszik tökéletessé az életünket. Mert valójában ezek a pici dolgok, élmények-érzések-benyomások-hangok és szavak amik nélkül nem lenne minden az ami. De vajon arról kell-e most beszélnem, hogy a mai rohanó világban amikor minden olyan gyors lett, ezeket nem vesszük észre? Nem hiszem. Ezt tudjuk. Előttem, de valószínű utánam is sokan beszéltek, fognak erről még beszélni és talán kell is.

Alapvetően szerintem nem különböznek sokban az emberek. Persze vannak a fiúk és vannak a lányok, - Hála Istennek! :) -  vagy mint férfi és nő, de azt hiszem, az embereket nem a jó és a rossz tulajdonságaik alapján kell mérlegelni. Annál sokkal többek vagyunk. Érzések, érzelmek, gondolataink és cselekedeteink is minősítenek. Hányszor és hányszor megtörtént már, hogy valakit elítéltünk a tetteiért, aztán egy véletlen során megismertük és olyan pozitív csalódásban volt részünk, hogy a véleményünk a személyről rögvest megváltozott. Szerintem meg kell ismerni az embereket. Hogy ki miért olyan amilyen. Mi az a bánat, vagy súly ami a szívét húzza. Minél több embert megismerünk annál jobban fogjuk értékelni a saját életünket, annál jobban megismerhetjük magunkat is. 

Szeptember. Azt hiszem ez sokak számára elég depressziós hónap. Diákoknak iskolakezdés a pihenés félbehagyása, mert pihenni soha nem lehet eleget ugye? :) De sokaknál látom, hogy szinte katasztrófaként élik meg az "újrakezdést". Viszont ez csak egy megkezdett út folytatása. Menni muszáj! 

"Ne csak várj, járj, ne túl csendben!

Meglátod minden rendben 

Indulj és menj tovább!

Ne csak a szád tátsd ott egy helyben!

Tudjuk jól mind a ketten

Célozz, ne tétovázz!"

Csalódások mindig érnek. Mindig lesz egy olyan érzés az emberben, hogy "ez most nem sikerült", "most sem sikerült", "miért pont én", "miért kellett ezt".
És ekkor jönnek a kicsi dolgok. Amiket észre kell bizony venni. Egy jó szó egy baráttól, hogy a felkelő nap sugara megérinti az arcunkat, hogy a rádióban épp most szól a kedvenc számom, és hogy épp a hétvégére hívtak el a haverok meccsre. Muszáj minden nap ezeket az apró jeleket befogadni. Nem szabad elutasítani és a lehetőségekkel élni kell. Nem lehetünk lusták, nem kereshetünk kifogásokat, nem durcáskodhatunk, mert saját életünket keserítjük vele. Nem mások teszik keserűvé. Nem. A legtöbb esetben a saját makacs gondolkodásunk miatt kerülünk csöbörből vödörbe. Azt hiszem mindenkinek alapvető kötelessége, hogy keresse a boldogságát, a boldogulását. Az csak egy extra plusz, hab a tortán, ha ezt a boldogságot valaki mellett találjuk meg. De senki nem ítéltetett boldogtalanságra. Mint már korábban is írtam, van kiút mindenből. Nincs az a gödör amiből ki ne lehetne mászni. Soha nem szégyen segítséget kérni. Sőt! Ha valakinek segíthetünk és jó szívvel, készségesen tesszük, akkor a magunk számára is boldogságot teremtünk. De nem azt akarom ezzel mondani, hogy most akkor rohanni kell mindig jótékonykodni! Ez egy szép gesztus. Nehéz megtalálni azt a középutat, ami még nem teher a magunk számára sem, de nem is vagyunk elutasítóak embertársainkkal szemben.

Nyitott szemmel kell járni! De nem azt várni, hogy a sült galamb a szánkba repüljön... pszt! Csak csendben, suttogva elárulok egy titkot: Nem szokott! 

"Félni nem jó. De tanácsos!"

Tegnap este húgom feltett egy igen nehéz kérdést: "Miért van az, hogy valakinek minden olyan könnyen megy, és miért vannak olyanok akiknek mindenért meg kell szenvedni?" 

Azt hiszem ez sokak számára aktuális, pontosabban mindig is egy aktuális kérdés volt. S maga a kérdés, annak a válasza, talán a félelmeinkben rejlik. Ha félünk, tartunk valamitől, akkor a feladatra szánt energiánk egy részét is a félelmünk legyőzésére kell fordítani. Így nem egy fronton harcolunk, hanem magunk és a cél leküzdése ellen is.
Az ő esetében az érettségi és a orvosi egyetemre való bekerülés pillanatnyilag leküzdhetetlen akadálya az, ami a félelem alapja. De mit lehet ilyen esetben tenni? Jó módszer, talán nem is létezik. Ez is egy tanulási folyamat, hogy hogyan kezeljük magát a problémát. Persze felelőtlen, nemtörődöm módon sem szabad hozzáállni, hiszen ez ostobaság lenne, ahogy az is, ha valaki nem fél semmitől.
Szerintem a félelem maga, egy borzasztóan jól kitalált érzés. Adott esetben segít a koncentrációban, az odafigyelésben, hogy a feladatunkat maximálisan végezzük el. Félni nem jó. De tanácsos! 

De visszatérve az eredeti gondolatmenethez: Mért vannak akiknek minden könnyen megy? 

Egyrészt, talán a magabiztosság, hogy sikerül egyensúlyt teremteniük a félelem és a feladat közt. Ha nem úgy tekintünk a kötelességünk elé, mint valami megállíthatatlan szörnyre, akkor máris színes lesz a szürke, világos a sötét, és a keserű is édessé tehető. Szóval a szemlélettől sok minden függ. Szembe kell nézni a problémákkal nem pedig elmenekülni. El lehet futni nagyon messze, de onnan visszasétálni... kétszer-háromszor olyan hosszú idő.

Pozitív szemlélet és tudatos gondolkozás. Ezalatt azt értem, hogy magukat a feladatainkat amiket az élet vagy mások állítanak elénk, ne gondként éljünk meg, hanem úgy, hogy ettől többek leszünk. Leginkább tapasztaltabbak, bölcsebbek és okosabbak. Gondoljunk bele: Mennyire jó érzés az, ha egy nagyon nehéznek gondolt dolog után fellélegezhetünk, és visszagondolva, szinte gyerekjátéknak tűnik az egész. Hát persze! Hiszen az is volt! "Akiknek minden könnyebben megy" ők eleve így állnak hozzá. Gyerekjáték!
Pozitív gondolkodás. Meg kell tanulnunk tudatosan gondolkodni. Magyarul: nem hülyeségeken járatni feleslegesen az agyunkat, mert csak belefáradunk, belecsömörlünk a gondokba. Hanem tenni kell a célért, hogy minden nap amikor felkelünk, tudni fogjuk mit, miért teszünk. Egy új helyzet, pedig  új lehetőségeket kihívásokat, kalandokat fognak jelenteni. Nem otthon kell sajnálkozni, sajnáltatni magunkat, hanem menni és küzdeni a célért! Rég lerágott csont, de jobban megfogalmazni, mint Madách, nem lehet: "A cél halál, az élet küzdelem, s az ember célja e küzdés maga."

Persze tudom, és én is bele esem saját csapdámba, amikor egyszerűbbnek tűnik csak siránkozni valamin. De megoldódott a probléma? Nem. Előbbre vagyok? Nem. Csinálni kell és kész! Minden egyes lépéssel közelebb a vége, hogy egy újat kezdhessünk el.
Végezetül pedig: Senkinek sem könnyebb, vagy nehezebb. Nem a feladatok könnyűek vagy nehezek, csak a gondolkodás és a hozzáállás más. De azért ne feledjük! Nagy igazságtartalma azon idézetnek is, miszerint: "Úgy kell a munkához hozzáállni, hogy más is hozzáférjen." Szóval nem megszakadni és leszívatni kell magunkat, csak okosan és tudatosan tenni a dolgunkat!

Otti

"...ne féljünk szeretni"

Azt hiszem az ember sokszor hibázik. Talán túl sokszor is. Ha akaratlanul megbántunk valakit, vagy mert egy döntésünkkel olyan bajba keverjük magunkat ami esetleg visszafordíthatatlan következményekkel jár, akkor mi az amit érdemes tenni? 

Nem tudom megmondani, mert igazából fogalmam sincs. Tapasztalat? Szerencse? Hogy mi a jó megoldás, azt valószínű csak az Isten tudja. Csak a megérzéseinkben bízhatunk. 

Mindig azt szoktam mondani, hogy gondolkozzunk az eszünkkel, de a döntéseinket a szívünkben hozzuk meg! Igen, de a szív az annyira csalfa kis teremtés... hogy sok esetben eltompítja az eszünkkel megfogalmazott dolgokat, minek következtében elveszítjük az irányítást a dolgok felett. Valahogy velem is ez történik most. 

Hiába tudom mit kéne tennem, ha a szívem mást kíván. Macska-egér játék ez. Amolyan ördögi kör. Vannak pillanatok amikor biztosak vagyunk a döntéseinkben, hogy azok jók, hogy amit teszünk az a legjobb a mi, és mások számára is. Aztán jön a rádöbbenés, a csalódás, amit sokszor ugye katasztrófaként él meg az ember. De hiszem, hogy ezek a leckék amiket sorra és sorra felad az élet, csak egy-egy szint ahhoz, hogyha teljesítjük őket, mind bölcsebb és tapasztaltabb és magabiztosabbak leszünk. Most még a fiatalság tüze, az a hév ami hajt és űz bennünket sokszor vakvágányra tereli életünket. Van kiút? Igen van. Nagyon sok kiút van. 

"Változtatni, megváltozni soha sem késő..." és talán egyik kedvenc előadóm Kowalsky is tökéletesen fogalmaz amikor azt mondja: "Változtasd meg megad és megváltozik a világ." Nagy igazság. Hiszen alkalmazkodnunk kell a környezetünkhöz, a változásokhoz. Ha egy leckét nem tanulunk meg, az élet újra feladja. És újra és újra és újra. Annyi pofont kapunk, ahányszor nem tanulunk az előzőből. Számtalan dolgot megfogadtam már. Sajnos keveset sikerült teljesíteni, de azokra nagyon büszke vagyok. Ha az emberben van egy egészséges büszkeség, - hangsúlyozom nem nagyképűség, - az könnyebben átlendíthet nehéz időszakok felett. Mert ilyenek mindig jöhetnek, és jönni is fognak. 

Barátok. Ők akik sokat segíthetnek. De igaz barát, csak nagyon kevés akad, mint tiszta forrás is ami erdő mélyén fakad. Számolom most... hány ilyen ember van az életemben. Szerencsés az aki sokat össze tud számolni. Vigyázni kell rájuk, figyelni minden lépésüket, segíteni nekünk is, mert lesz majd, hogy nekünk lesz szükségünk rájuk. Előfordul, hogy önnön céljaim közepette megfeledkezem ezekről az emberekről és saját érdekeimet előtérbe állítva nem veszem észre, hogy megbántom őket. De az igaz barát abból tűnik ki a sok másik közül, hogy ilyen helyzetekben sem hagy egyedül. Ha le is teremt, az azért történik, mert félt, mert törődik velem. De igazából el nem utasít, csak a szeretete veszi rá arra, hogy aggódjon értünk. Ezekre az emberekre kell nekünk is nagyon figyelnünk. Úgy gondolom mindenkinek van egy amolyan őrangyala. Aki mindig figyel rá, aki tanácsokat ad, akire fel lehet nézni. Nagyon szerencsés esetben ez az őrangyal az ember párja. Remélem, ha majd egyszer lesz családom, körülöttem rengeteg kisgyermek ugrál, kedves feleségem pedig angyali szavakkal nevelgeti gyermekeinket, azt szeretném érezni, hogy Ő az igazi őrangyal mellettem.
És hiszem, hogy soha nem vagyunk egyedül. Mindig van ok egy mosolyra, mindig van egy szó ami jólesik, csak ki kell nyitni a fülünket. Meghallani, hogy a világ zajában van még kellemes muzsikaszó, csengő hang ami hozzánk szól. 

Ami pedig a legfontosabb, hogy ne féljünk szeretni, mert aki és akit szeretnek, az igazán boldog tud lenni.

Otti